Anticipált reneszánsz

Mikes International

Den Haag, Hollandia, 2009 

              

                                            Mottó: „És lészen csillagfordulás megint…”
                                                                                         /Wass Albert/

1.
Hiány

Átvitt értelemben a reneszánsz egy metafizikai sejtés metaforája: eltölt bennünket egy szorongató, borzongató érzés, amely lehetségesnek láttatja velünk a hiányt, az adott racionalitás-kritériumok szerinti valóság ideális, eszmei teljességét illetően. Arra gondolunk, hogy ami most a „szomorú trópusok” elpusztulóban lévő adottságait jellemzi az nem végleges, van egy „szebb” valósága, valóságának van egy ésszerűbb kontextusa, amit ki kell bontanunk, ki kell harcolnunk, meg kell valósítanunk. Ahány ember, annyi reneszánsz. Ki-ki képességei szerint, hite szerint és meglévő ismeretei révén végzi el azt az „időtlenítést” , a korlátozott formáktól való elvonatkoztatást egy új teljesség igényével.
Ilyen értelemben sajátos reneszánsz-felfogás jellemezte Platón, Huizinga és Lukács gondolkodását, s így beszélhetünk jelen konferenciánk tisztelettel méltatott szerzőjének Hanák Tibornak a fenti értelemben vett metaforikus újjászületés lehetőségét érintő elképzelésiről.  Maga a történeti értelemben vett korszak így – szükségszerűen – in statu nascendi individualizmus volt, amely aztán a reneszánsz humanizmus filozófiai elméletévé szélesedett ki, általános életérzés lett hirtelen, áttételessé, öngerjesztővé vált: filozófiai elmélet keletkezett belőle.
Mint elmélet a kor példátlan gazdagságú interakcióiból nőtte ki magát letisztult világfelfogássá, amelyet az adott korszak géniuszai csiszoltak életművük révén hagyománnyá. A gondolatmenetem szerint figyelmen kívül hagyható, hogy ama bizonyos történelmi reneszánsz riasztóan kaotikus, elasztikus fogalom: reneszánsz németalföldi festészet: reneszánsz németalföldi-német matematika; hadtudomány; irodalom; építészet; diplomatika; reneszánsz csillagászat stb. kezelhetetlen időtávlatokat teremtve feszíti szét magát a fogalmat. Van reneszánsz, mert – az adott területen – testet öltött, ontológiai realitássá vált a hiány, a korábbi formájában még pusztán magánvaló.
A reneszánsz fogalma első közelítésben, prima faciae a jövő mint pozitív értékvilág, de – mint azt már felvetettem – pusztán metaforikus értelemben.
Az, hogy e fogalmat egy konkrét történelmi korszak megjelölésére használjuk, figyelmeztető jel. A fogalom ugyanis rendelkezik egy újabb jelentéstartománnyal: újjászületést is jelent, egy olyan pozitív értékrend „feltámadását”, amely már megadatott a múltban volt, de feledésbe merült, s hirtelen megfogalmazódik a hiánya, újra átélhetővé válik, mint életérzés, ihlet, korszellem, olyan rend, amely a szabadság rendje, amely a szuverén ember önként vállalt eszmei iránytűje, életének, mindennapjainak kontextuális adottsága.
E mozzanatot gyakorta figyelmen kívül hagyjuk: a reneszánsz fogalma sokszor – manipulatív tendenciaként akár – olyan szituációk leírására szolgál, amely szituáció egyfelől múltját tekintve nem hordoz egyértelmű pozitív értékrendet, másrészt újjászületése eleve reménytelen, értékracionális aktus. Persze – tekinthetjük ezt az „ész cselének” – sokszor e reménytelenség nem ismerhető meg közvetlenül, sőt paroktikus lelkesedéssel övezett proklamációk kapcsolódhatnak össze vele, s a disszonancia csak egy későbbi tanulsága lesz az utókornak, post festum „értjük” meg. Ez a történelem gyakran kimutatható élménye, a „színház idoluma”. Megéljük a hétköznapi tényeket, de az „egész” értelme csak akkor tárul fel, mikor már a tények nincsenek, hiszen múltbeliek.

2.
Tükör által homályosan

Hanák Tibor lenyűgöző gazdaságú életműve sokunk bibliája volt a nyolcvanas években. Az akkor alig-alig létező filozófiatörténeti művek a marxi filozófiát és annak interpretációit oly nyomasztó kizárólagossággal, sulykolták belénk, hogy ki voltunk éhezve már koncepcionális megoldásokra. Ilyenekből azonban nagyon kevés akadt, így nem csoda, ha a „pult alól” előkerült tiltott gyümölcs zamata ma is nosztalgiát okoz – íme például a jelenlegi konferencia amely előadásaival adózik Hanák Tibor széles spektrumú, szinte az egész XX. Századi magyar nyelvű filozófiát felidéző munkái iránt. Az elfelejtett századelő filozófiai virágzásáról és a II. világháború utáni elmaradt prosperitáról írt művei információs gazdagságukkal, az utalások végtelen sokaságával nyűgözik le az olvasót.
Hanák művei címében a reneszánsz kifejezést használja, utalva arra, hogy a marxista filozófiát illetően a fogalmat Lukács György használta a forradalom előtti Petőfi Kör egyik vitája során, felvetve azt, hogy el kell jönnie a marxizmus reneszánszának. A fogalmon túl kétségtelen az is, hogy az úgynevezett magyarországi marxizmus fő alakja, a filozófiai tendenciák mértékadó géniusza maga Lukács György volt, ahogyan akkoriban büszkén mondták: az egyetlen valóban világhírű magyar filozófus. Ilyen értelemben természetes Hanák Tibor vonzódása a kétségtelenül hatalmas terjedelmű lukácsi életműkör.
Hogy érthetővé tegyem az alcímben szereplő bibliai utalást: „tükör által homályosan látunk”, javaslom, akceptáljuk Karl Popper megállapításait a nyitott és a zárt társadalom megkülönböztetéséről.1 Ha így teszünk azonnal átrendeződik a táj, 1948-tól hazánkban kiépül, szinte az élet minden eresztékét átitatja a terror. A politikai filozófia közegéből szemlélve – Popper szavaival élve – hazánk zárt társadalommá válik, a filozófia ideológiai jelleget ölt. Ahogy Hanák Tibor szellemesen megfogalmazza: „A magyarországi marxizmus: filozófia filozófusok nélkül.” 2A zárt társadalom egyik alapsajátossága a kritika kiküszöbölése, ami szinte első lépések között a hatalmi szempontoknak nem megfelelő művek és alkotók szellemi „lemészárlásával” jár együtt. Sematizálódik az elmélet, apologetákra szűkül annak közege. Hanák Tibor jól jellemzi a filozófiai közélet teljes bekebelezésének folyamatát a Rákosi rezsim hatalomra kerülésével.3
Számunkra jelenleg inkább ez az aspektus fontos, hogy a reneszánsz – hangsúlyozom – metaforikus fogalma egy zárt társadalomban a meglévő struktúrák, hatalmi funkciók, működések, az egész intézményes rendszer kritikáját implikálja, már csak azért is, mert olyasmi visszatértét jelenti, ami volt, mint pozitív értékvilág és ma hiányzik. Lukács Györgynek – , akinek a folyamatokban jelentős kultúrpolitikai szerepe is volt – , tisztában kellett lennie azzal, hogy az úgynevezett magyarországi marxizmus már csak részben tekinthető Marx uniális filozófiájával kapcsolatos demokratikus interpretációk versenyének ( Althusser, Gramsci stb. nálunk vagy formalizált séma, vagy tilalmas olvasmány.) Lukács Györgynek továbbá tisztában kellet lennie – tisztában is volt – azzal, hogy a szocializmus egész kísérlete alapvetően elhibázott, valamikor, valahol újra kell kezdeni az egész folyamatot. A magyarországi marxizmus egyet jelent az „elnémult filozófiával”,4 minden tőle eltérő felfogás kiküszöbölésével, tehát önmagának, mint filozófiának a felszámolásával.
A magyar marxista filozófia reneszánsz a nyilvánosság, a demokratikus intézmények, a filozófiai megközelítések, egy szóval a politika teljesen új formájának kritikai átértelmezése révén képzelhető hatalom.
E folyamat 1956 után, szinte közvetlen deklarációja pillanatában ellehetetlenült, s 1968 bizonyította be illizórikus voltát. Sajnos „minden hiába” (Illyés Gyula”, ma már nem tudjuk lelkesen vitatni a „Történelem és Osztálytudat” viszonyát az „Ontológiához”, lassan feledésbe merül Lukács életművei elsüllyed maga a kor is, amelynek gyakori önkritikájával közvetlen szereplője volt. Pedig sok tanulságot hordoznak a filozófiai szempontként is szörnyű 50-es évek: egyrészt – még ilyen politikai könyvben is – számos jelentős mű született, maga Lukács említi, hogy komoly műveket is meg lehetett írni, ha a mű elejére és végére néhány Sztálin – idézet került, másrészt számos olyan mű is – igaz tiltott csatornákon – el-elkerült az olvasóhoz, amely a korszak igazi, Patyomkin-falak mögött elrejtett véres arcát mutatta be.
A „tükör által homályosan látunk” gondolat másik értelme, - ahogyan maga Hanák Tibor is említi – hogy a korszak filozófiai értékelését a hazai könyvtárak, kiadói apparátusok, közéleti kapcsolatok hiányában kellett megalkotnia, s ez óhatatlanul is korlátozottá tette a lehetőségeket. Ez a zárt társadalom másik bűne: itthon üldözött, bebörtönzött, kitelepített, szellemileg megsemmisített szerzők, filozófiai művek romjain „épült” a Rákosi és a Kádár rezsim a hatalom szovjet külpolitikai elvárásaitól és az esetleges szuverenitás visszanyerése utáni népharagtól való rettegés fojtogató légkörében, külföldön pedig napjaink gyökereiktől elszakítva, mindent újrakezdve kellett talpon maradjanak.5

3.
A bibói-pradoxon

Ma már széles szakmai körökben elismert tény, hogy Bibó István a magyar politikai filozófia klasszikusa, aki elsőként, s a legkritikusabb időben, 1945-1948 között kiemelkedő jogelméleti felkészültségét, kiváló történeti, logikai és filozófiai képességét a magyar sorskérdések kritikus értelmezésére használta fel.
Amit a fenti alcímben bibói-paradoxonnal  nevezek, az részben természetes, éppen Hanák Tibor szempontjából és mégis egyik legjellemzőbb példája a kádári rendszer politikai barbarizmusának.
Hanák Tibor ugyanis Bibó Istvánt – , aki ma a demokratikus hagyományok mindegyikének, minden magát demokratának nevező pártnak büszkén vállalt szellemi kiindulópontja – , tulajdonképpen meg sem említi, s bár ellenzéki voltát nagyra értékeli – ahogyan az Veres Ildikó előadásában e konferencián is elhangzott – érdemben nem tárgyalja. E tény nem Hanák Tibor felületessége, ő ugyan is precízen dolgozza fel a rendelkezésére álló anyagot. Egy kissé humoros példával élve, megemlíti Horkai Schiller Pált, aki pszichológiai vizsgálódásában „az idegességet, a mozgási kényszert (babrálást, körömpiszkálást stb.) vizsgálta”, s arról is szól, hogy a „jog-és államfilozófiának van talán a legnagyobb hagyománya a magyar filozófiai irodalomban”, 6 de nyilvánvalóan nincs információja a magyar jogelmélet és politikai filozófia fiatal zsenijéről, Bibó Istvánról, Horváth Barna professzor kiemelkedő tanítványáról, s Bibó meghatározó jelentőségét csupán a 90-es években ismeri fel. Ezt mondtam én az imént a kádári rezsim barbarizmusának. Bibó, aki példátlan élességgel tárta fel a magyar demokráciát fenyegető veszélyeket; köztük a proletárdiktatúra, a kommunista taktika vészjósló hatásait, feltárta a készülő diktatúra reális lehetőségének titkait, tudási attitúdjének és morális tartásával elviselhetetlenné vált a kommunista hatalom számára. A paradoxonnak ez a másik oldala. A hatalomátvétel titkait leleplező szerzőt oly hermetikusan elzárták, művei kiadását, külföldre utazását, konferenciákon való részvételét, nemzetközi szervezetekben való tevékenységét oly mértékben tették lehetetlenné, hogy Bibó István nem is tudta megismerni a közvélemény. A hatalom áthatolhatatlan falakkal vette körül, „minden módon számontartotta”, úgy végül eltűnt a korszak említett bibliai „tükréből”. Persze Bibóval „együtt” a kommunista rezsim hatalomátvétele után eltűnt minden kritikai elmélet, eltűnt a kritikai szociológia, a politikai filozófia, s a 40 évre eltűntek a tudományok intézményei, társasági és a tudományos közéletből. Rendkívül hatékonynak bizonyult „emlékezettörlésről” volt szó, a politikai tudományok „brutális manipulációk” kereszttüzébe kerültek.
Amikor Lukács és Bibó életművének jelenünkig nyúló korszakvencióit keressük figyelembe kell vennünk a fenti politikai, politikai filozófiai határokat. Nem adatott meg az utókor számára – az ismert okok miatt – hogy kettejük politikai filozófiája négy évtizeden át gyömölcsöző konfrontációjának örömét átélhessük, csupán egy vitában találkoztak.
E vita jegyzőkönyvét olvasva képet alkothatunk arról, hogyan gondolhatta 10 évvel később Lukács „a marxizmus reneszánszát” szükségszerűnek. Az alapkérdés, melyet Bibó felvet a magyar demokrácia távlatait érinti, kritikájának tárgya a koaliciós reformpolitika, s ebben a kommunista elképzelések hátterét és a reakció esélyeit vizsgálja, s kimutatja, hogy a közvéleményben uralkodó félelmek a proletárdiktatúrából illetve a reakció újjáéledésétől egymást erősítő határuk révén eszkalálódhatnak.

Az eszkalálódást jelentősen segíti a kommunista párt hibás taktikája, éspedig miáltal, hogy koalíciós partnerként olyan lépéseket tesz, amelyek a koalíciós kormányzást követő diktatórikus tervekre utalnak, mint például a rendőrségi pozíciók kommunista megszerzése, a rendőrség átpolitizált értelmezése, a Bibó szerint kívánatos szakmai-igazgatási szerepkör normái szerinti reformja helyett.
Lukács válasza – e miatt említettem a példát – valósággal brutális. Lehet-e demokrációnkat nyíltan kritizálni? Lehet, szabad, kell, de minden kritika kritikát idéz fel. Azonban különbséget kell tenni baloldali és jobboldali kritika között, olyan kritika között, amely fejleszti és olyan között, ami hátráltatja a magyar demokrácia fejlődését. Itt máris keletkezik egy csúsztatás: a baloldali demokrácia-kritika éppúgy lehet előre, vagy hátramutató mint a jobboldali, így Lukács a mellett, hogy Bibó kritikáját jobboldalinak minősíti, érdemben semmitmondó, pusztán címkézi a vitapartnert. A nélkül, hogy a vita gondolatmenetét tovább követnénk, érthető Lukács szélsőbalos orientációjú érvrendszere, melyet – például a rendőrség és az ügyészség viszonyát illetően – napjainkban is tetten érthetünk. A kommunisták bekebelezik a szerintük politikai fegyverként használható rendőrségi pozíciókat, vélhetően egy későbbi hatalom átvétel tervei szerint, majd jobboldali kritikával illetik azt, aki követeli a rendőrség politika mentes, professzionális, szakigazgatási jellegének kialakítását. Ezen közben azonban Lukács számos rendőrségi feladatkört nevez meg, amely össztársadalmi érdekeket érint, s ugyanakkor a rendőrséget politikai szervezetként definiálja, amely a reakció térnyerését kell, hogy megakadályozza vajon illek-e – pusztán logikailag – az érvelés egy „világhírű” filozófushoz, nem lehet-e, hogy a marxizmus reneszánsza, vagy a „rebellis szociológia” meglapozása sem más, mint ad-hoc érvelés egy megváltozott szituációban. Vagy fogadjunk el minden Lukácsi gondolatot – sokszor önkritikáinak kereszttüzében – például a Hanák Tibor által idézetett: a legáltalánosabb filozófiai viták is az éles osztályharc jegyében értelmezendőek? Hangsúlyozom: Bibó álláspontja is egy szocialista fordulatot anticipál, amely azonban demokratikus technikákra, azok kidolgozott alkotmányjogi rendszerére épít. Ráadásul – a vitában – Lukács is a szocializmus diktatúra nélküli megvalósítását hirdeti. Mély gondolat, hogy Lukács Györgyöt Bibónak a kommunista taktika lényegét érintő bírálata rádöbbentette arra, hogy e kritika súlyosan károsítja „a kommunista pár elméleti
pozícióit a kormánykoalícióban”. Ez az „felfüggesztett tudás” a rövid zárlat oka.9

4.
A tudatosság
                                                                                                Mottó: „A  népet nem lehet leváltani”

A magyar társadalom politikai érettségét két egymástól eltérő aspektusban szokták tárgyalni. Gyakorta hallunk filozófiai tirádákat polgáraink – főként választó polgáraink – érett, megfontolt, döntés-képességéről, arról hogy politikai értelemben megbízhatunk bennük, mert jó érzékkel képesek meghatározni a politika demokratikus erővonalait. Az ezzel szemben álló radikális álláspont talán abban a szellemes megjegyzésben foglalható össze, hogy Magyarországon sokkal jobb volna a politikai rendszer, ha egymillió választót – a politikailag teljes tudatlanságban szenvedőket – egymillió óvodással helyettesítenénk, akik még az oktatás révén nem „megrontott” naiv természetes érzékükkel jobb döntéseket tudnának hozni az urnák előtt. Bibó e téren bámulatosan korszerű álláspontot fogalmazott meg, s gondolatai napjainkban valósággal döbbenetes határozottsággal, a releváció erejével hatnak.
Ma, amikor alkotmányos rendünk közegében hatalmas joghézagok tátonganak a múlt rendszer politikai folytonosságát; a kádárizmus hálózati személyeinek elszámoltatását; az állami vagyon privatizációját, egyáltalában az összeomlott kommunista korszak történelmi ítélőszék elé állítását illetően, különösen fontos a közvélemény általában vett politikai érettsége. Egyetlen példával élve: Németország nagy átalakulása, a német egyesítés szintén tömegmozgalommal indult. A Neue Forum azonban nem azzal kezdte – mondják német barátaim példálózva – hogy lelkesítő szavalatokat és beszédeket hallgassanak a megjelent százezrek. Náluk első lépés volt a titkosszolgálati központok és irattárak lefoglalása. Félmillió ember vette körül e központokat, megakadályozva az összeomlott rendszert kompromittáló dokumentációk megsemmisítését.
Bibó felismerte tehát a politikai érettség fontosságát a politikai folyamatokban. Felismerte – például az „Értelmiség és Szakszerűség” című cikkében – hogy széles tömegeket mozgató, stabil, politikaivá transzformálható mozgalom feltételezi egy európai mércével is mérhető tudatosság és magasfokú morális tartás meglétét az emberekben. Bibó István arra is súlyt helyezett, hogy a politikai szereplők kiválasztása minden demokrácia kulcsfontosságú eleme, s hogy milyen példátlanul veszélyes folyamatokat indukál, ha a parlamentbe politikai analfabéták sokasága kerül be a politikai érzék és tudás elemeit alapjaiban nélkülöző választók révén. Ez azonban már alkotmányos garanciák kérdése.
A fő kérdés – Bibó szerint – az értelmiség minősége. E minőség maga is függvénye a politikai-történeti hagyományoknak, egyrészt mert megtestesíti e hagyományokat, másrészt mert maga is befolyásolja az általában vett (politikai) kultúrát. E demokratikus államban a „mindenoldalú” nyilvánosság „szabadversenye” , s nem a tekintélyek és hagyományok jelentette előjogok állnak középpontban. Mindezekhez az oktatási rendszer megújulására van szükség. Bibó az úri Magyarország hagyományait bírálva keresi a kiutat. Az előjogok világában a „kegyelem érettségi” és a „mezei jogász” dzsentroid  bornirtságában van az elmaradottság kiinduló pontja, s a korlátoltság kiteljesedésének titka. A „diplomás dilettánsok” és a „jogvégzett tudatlanok” világának súlyos következményei támadnak a politikai tudatosság szempontjából. Bár illúzió várni a demokrácia közelében az „átkeresztelkedett” értelmiség „megtérését”, s ilyen értelemben Hanák Tibornak adhatunk igazat: „Bizonyos értelemben a Marxizmus a sorsunk”, mégis elfogadom Bibó hitét a „sub speciae aeternitatis” szemléletet és a politikai távlatok közvélemény formáló hatásait illetően.
A jövő társadalmában – javasolja Bibó – a politikai tudás és a szaktudás új távlatok előtt áll. Először is el kell kerülni, hogy a szakmai értelmiség megfelelő politikai műveltség nélkül kapjon politikai szerepet, hiszen ez egészségtelen hatalom-koncentrációhoz vezet, s a „kontárság” politikai általánosságát jelenti. Másrészt ki kell emelkednie a valóban politikai értelmiségnek, a politikai képzettséggel, széles körű nyelvtudással, alkotmányjogi és parlamenti gyakorlattal rendelkező, a demokratikus társadalmat ténylegesen reprezentálni, alakítani képes megfellebbezhetetlen moralitású politikai rétegnek.
Ez a bibói „új felvilágosodás”, s egyben eme felvilágosító program meghirdetése és képviselete, az ez iránt érzett elhivatottság, nagyszerű alkotói kapocs Hanák Tibor és Bibó István között.

Összegzés

A II. világháborút követően végbe ment egy reneszánsz, s ezt – véleményem szerint – Bibó István valósította meg. Oly módon tette ezt, hogy alkotmányjogi, politika elméleti, szociológiai módszerekkel, s persze az ő zsenialitásának közegében fokozatosan felbontotta a háborúból kábultan ébredő magyar nemzet társadalmi problematikájának szövedékét. Absztrakt kiindulópontjai voltak: egyfelől  az általános jogelméleti racionalitás, a jog Kelsen által kidolgozott platonikus színezetű modellje, amely Bibó számára a valóságos állapotok nyomorúságának a jogelméleti racionalitás révén az ideális modellekhez való automatikus közeledését sugallta, másrészt az a meggyőződés hogy a kelet-európai kis népek a félelmek, társadalmi hisztériák közegében élnek, ebből kell kilábalniuk a politikai és jogi szuverenitás révén. A társadalmi hisztériák önmegvalósító félelmeit egy Ferrero által kidolgozott általános történelmi modell, keretei között a francia forradalom teremtette alkotmányos rend megteremtésével tompíthatjuk, küszöbölhetjük ki. Bibó hitt abban, hogy ezeket a célokat parlamentális, demokratikus intézmények együtthatásai révén lehet megalapozni, önmérséklet által vezérelt „határolt forradalom” , „megszorított többpártrendszer”, „feltételes szuverenitás” alkotmányos közegében. A fenti absztrakt kiindulópontok jelentik Bibó István „harmadik utas”  felfogásának alapjait, azt a sajátos szocializmus-képet, melyet a magyar társadalom jövőképeként kell célul kitűznünk. Bibó azonban ennél sokkal többet tett. Konkrét kritikai vizsgálatok sorozatával, hatalmas tény-apparátussal feltárta Magyarország állapotait a kultúra, az államiság, a politikai rendszer, a zsidókérdés, s a történelmi hagyományok terén, és ami a legfontosabb, részletesen kimunkálta a parlamentális demokrácia kialakulásának feltételeit, továbbá mindazokat a lehetséges akadályokat, amelyek az alkotmányos rend kialakulása során felléphetnek. Tette ezt Bibó olyan elméleti alapossággal, hogy megállapításai a fenti kérdésekben ma is megfontolásra érdemesek, sőt az alkotmányos rend határait feszegető politikai erők számára a lelepleződés, tehát a politikai megsemmisülés veszélyét hordozzák. Így Bibó István nem pusztán a demokratikus Magyarország apostola, hanem sokak számára ma is félelmetes ellenfél, aki előre nyúlva a múltból, lefoghatja az antidemokratikus terveket kovácsolók kezét.
Hiszünk a magyar újjászületésben, de legyünk óvatosak ne mindig Lukács intenciói alapján keressük a reneszánsz távlatokat! A magyar demokrácia reneszánsza még bizonyára sokáig várat magára, de az odáig vezető – sokszor vészterhes út – sok veszedelmet rejtő terepét Bibó István térképezte fel.

Jegyzetek

1. Ld. Karl Popper: A nyitott társadalom és ellenségei                                                                                                                
     Balassi Kiadó-Budapest
2. Hanák Tibor: Az elmaradt reneszánsz 6.o.
3. Felfogásomban a Rákosi Mátyás és Kádár János által fémjelzett politikai
    rendszer nem tekinthető demokratikusan megválasztott törvényes és legitim
    államhatalomnak
4. A fogalmat Bihari Mihály és Pokol Béla használja Politológia című
    könyvében.   Budapest 1991  12.o.
5. Ez a fő oka annak, hogy Hanák Tibor csak késve, Az elmaradt reneszánsz
    című könyvének német  nyelvű változatában vesz egyáltalában tudomást
     Bibó István életművéről.
6. Hanák Tibor: Az elmaradt reneszánsz 18. o.
7. In. Bibó István: Válogatott tanulmányok II. k.
    A magyar demokrácia válsága 13-79.o. és A magyar demokrácia válsága cikk
   vitája  81-118.o.
8. Ld. Lukács György: Az ész trónfosztása       Magvető Kiadó-Budapest
9. In Bibó Emlékkönyv  Eörsi István: Tűnödések egy régi vitáról 301.o.

---

Oldal: Hanák- emlékülés
Nincs más lehetőség, hinni kell a szabad akaratban... - © 2008 - 2024 - bodopal.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat